A halál seregei - Ian Livingstone

Az A halál seregei című könyvet Ian Livingstone írta, és először 1988-ban adta ki a Puffin books Armies of Death címen. Érdekessége, hogy a Halállabirintus és A bajnokok próbája után ez volt a trilógia befejező része. Ezért is meglepő, hogy annak idején ezt a Rakéta kiadó nem aknázta ki. Magyarul először csupán 1993-ban az Új Vénusz kiadó jóvoltából, már a Fantázia harcos sorozat zászlója alatt jelent meg.

A játék a Tűzhegy varázslója eredeti szabályait követi, kiegészítve csapatok összecsapásának szimulálásával. A történet teljesítéséhez természetesen itt sem maradt el a szükséges tárgyak összegyűjtésének feltétele. Livingstone zsenialitását tovább fényezi az is, hogy ezen tárgyak fontosságára utalásokat, figyelmeztetéseket helyezett el a történet folyamán. Bár a hirtelen halál hiánya miatt a “derítsünk fel és szedjünk össze mindent” taktika is beválhat.

A történet a bajnokok próbája eseményeit követik. Agglax, a gonosz zombi-király élőholt seregeivel Allansia királyságát keletről támadja. Minden egyes csata az élőholt sereget erősíti. Főhősünk a próbán nyert tengernyi aranyával már képes hadsereget is toborozni, amivel talán gátat szabhat a gonosz térnyerésének.

Nem hiába szerzett Ian Livingstone nevet magának a lapozgatós könyvek világában. A halál seregei egy újabb zseniális alkotása. Ahogy az A tűzhegy varázslójánál írtam, ennél a könyvnél is szinte úgy éreztem, mintha egy számítógépes szerepjátékot játszanék. Ezt a főhős mozgásának és választási lehetőségek meglehetős szabadságával éri el. Livingstone vagy ebben a könyvben sem élt a hirtelen halál megoldásával, vagy csak én nem futottam ilyenbe. A legrosszabb helyzetben is adott volt a lehetőség a mentődobás elvégzésére.

Mivel annak idején ezzel a könyvvel nem futottam össze, így egyelőre csak egyszer játszottam ki a kalandot, de úgy tűnt, hogy a kaland céljának elérését több úton is el lehet érni. Legalábbis elég valószínűtlen, hogy épp a tökéletes útvonalat választottam volna mindenhol. Bár hozzá kell tennem, hogy azok alapján az utalások mentén haladtam, amikkel a kaland során találkoztam. Ez számomra élvezetessé tette a kalandot, de mivel sokan sokfélék vagyunk, így könnyen lehet, hogy ezt a gördülékeny történetvezetést egyesek linearitásnak érzékelik.

Az egyetlen hátrány, amit említeni tudok, is inkább csak azokat érintik, akik hozzám hasonlóan inkább csak olvasgatják ezeket a kalandokat. Természetesen, azoknak, akik szabályosan játszák a könyvet, nem fog problémát okozni, de fontos megjegyeznem, hogy az említett információkat és tárgyakat mindenképp jegyezzük fel. Leginkább az elhangzott számokra kell figyelni,.ezek hiányában ugyanis nem mindig tud hősünk tovább haladni és visszalapozgathatunk egy-egy korábbi fejezetpontra. Az író talán ilyen trükkökkel próbálja a játékost rávenni a tényleges papírral-ceruzával való játékra.

Mivel történet centrikus vagyok és a könyvben található képek számomra a filmek háttérzenéjéhez hasonlóan inkább csak a flow élmény erősítését szolgálják, ezért nem is szoktam ezeket a grafikákat véleményezni. Most azonban kivételt kell tennem, ugyanis az egyik ilyen oldalon maga a szerző van elrejtve. Hogy meghagyjam a felfedezés örömének lehetőségét, itt nem is árulom el, melyik ez a kép.

Végszóként csak ismételni tudom magam, az A halál seregei egy újabb zseniális könyv. A műfaj kedvelőinek kihagyhatatlan, a Halállabirintus rajongóinak pedig kifejezetten kötelező.